Különleges alkotások:

Tegola marinara

A motiváció indoklásául, részlet a 2003 szeptemberében írt útinaplómból:

"......nyugtalanul és keveset aludtam azon az éjszakán Cadaqués-ban. Fejem a Dali-féle vízió-rémálmokkal volt tele. Olyan erős benyomást keltett bennem ez a hely, annyira Dalit idézett minden, hogy képtelen voltam elszakadni a nyomasztó érzéstől. Tegnap már nem jutott rá idő, hogy kimenjünk a Creus fokhoz ( Spanyolország legkeletibb pontja a Földközi-tengernél ) és én ehhez a programhoz mindenképpen ragaszkodtam. Mivel hajnalok hajnalán felébredtünk, kézenfekvőnek tűnt a hirtelen ötlet, hogy most rögtön menjünk ki a Cabo de Creus-hoz, és nézzük meg a napfelkeltét. Kiautóztunk vak sötétben, néhányszor eltévedtünk mire megtaláltuk a keskeny utat, ami kivezetett a félsziget legcsücskébe, a tengerhez. Teljesen lakatlan hely, mintha kiléptem volna a térből és az időből. Holdbéli táj : hatalmas sziklák, szélfútta lapos kőteraszok, lent halálos mélységben a tenger állandó moraja, ahogy a víz vad csapásai visszhangzanak a sziklákon. Ilyennek képzeltem a világ végét. Sehol egy növény, élőlény, csak a magasban hallani a sirályok állandó sikoltását. A civilizáció egyetlen árulkodó nyomát, a világítótornyot hagytuk magunk mögött, ahogy lejjebb ereszkedtünk a meredek sziklákon a tenger felé. Hajat tépő és fület szaggató szél fújt, kénytelen voltam a kocsiban lévő takarót magam köré bugyolálni. Az ég alja rózsaszínen derengett, mikor úgy éreztük, hogy már eleget kapaszkodtunk lefelé a sziklákon, lekuporodtunk és megbabonázva bámultuk az egyre élesebben látszó kontúrvonalat a távolban, amely a tengert és az égboltot elválasztotta. A nap korongjának vöröslő íve lassan emelkedett ki a látóhatár peremén, majd egyre gyorsabban hízott, végül kerek labdaként táncolt a habok tetején, elköszönt a víztől és egyre feljebb kúszott az égen. Pillanatok alatt fényár borította el az egész környéket és én nagyon sajnáltam, hogy ez a csoda véget ért. Félelmetes és egyben roppant vonzó volt a hely és a pillanatnyi élmény, életem egyik legcsodásabb látomása, amit soha nem fogok elfelejteni. Még egyszer leguggoltam és összeszedtem néhány szélfényesítette követ és kristálydarabot a sziklákról, amit azóta rituális edénykében őrzök. Gyakran markomba szorítom az apró kődarabokat és próbálom felidézni azt a felejthetetlen pillanatot, ahogy a sziklatetőn állva szél tépte hajam, az első vöröslő napsugár melengette arcom és ezzel a szabadság felszabadító érzése száguldott át lelkemen, ahogy éreztem magam körül az elemek, évezredek óta, minden nap megújuló szakadatlan harcát. Egyszerűen lehetetlen szavakba önteni ezt az érzést .
Ahogy magunkhoz tértünk a káprázatból és elindultunk visszafelé, az egyre erősebb fényben egyre élesebbek lettek a kontúrok. Nappal még félelmetesebb lett a táj, amit a sötétség barna leple bársonyosan beburkolt, az most félelmetes fémes fehérben szikrázott a napfényben. A Dali-festmények víziói életre keltek : bármerre néztünk tépett csontvázakhoz hasonló szélvájta „sziklaszobrok”, a földön szétszórt „sziklacsontok”. És itt megértettem, hogy a Dali-féle víziók egy része nem a legsötétebb lélek legalsó bugyrának szüleménye, hanem a most már megnyugtató valóság, az a valódi káprázat, melyet a természet évezredes küzdelme alakított ilyenné. Ezzel a szívet felszabadító felismeréssel hagytam ott a világ végét, hogy visszatérjünk és tovább kutassunk Dali nyomdokain....."

A Cabo de Creus a Földközi-tengerbe nyúló sziklaszirtje, Spanyolország legkeletibb csücske.

Amikor a tegolára "házat építünk" nagyon fontos mozzanat a cserép felületének alapozása. Ha szalvétát vagy rizspapírt használok a dekorációhoz, akkor mindig homokpasztával alapozom a felületet. Itt kell megjegyeznem, hogy homokpaszta alatt itthon sokan a struktúrpasztát értik, holott a struktúrpasztának rengeteg változata van. Ezek mindegyike más és más állagú, szemcseméretű, amelyek alapvetően különböző felületekre használatosak. Az itthoni kereskedelemben kaphatóak közül nagyszerűen alkalmas erre a célra pl. a Pentacolor, stuktúrpasztának nevezett készítménye, amely kiváló alternatívája a Decomania homokpasztájának.
A homokpasztát spatulával, függőleges irányban hordjuk fel a felületre, majd száradás után csiszolópapírral enyhén átcsiszoljuk. Csiszolás közben arra semmiképpen se törekedjünk, hogy sima felületet képezzünk, hiszen a tegolára varázsolt házunknak a természetes vakolatszerű "patina" lesz a vonzereje, és mi éppen ezt akarjuk előkészíteni már az  alapozás fázisában is.

Következő munkafázis a képi tervezés, az alkalmas papírok kiválasztása, felragasztása. A papír kiválasztásakor elsősorban a harmonikus összhangra és a méretarányokra kell figyelnünk. Nálam a kép egyetlen papírból soha nem áll össze. Jelen esetben is 5-6 féle különböző rizspapirt használtam fel a munkához.
Végül az előbbi képnél részletezett módon előkészített, színezetlen homokpaszta rétegre felragasztjuk a megálmodott kompozíciót.

Annak érdekében, hogy a kompozíciónak térhatása legyen, egyes részleteket (korlát, tető, járólapok, stb.) a kép síkjából kiemeltem, amihez levegőn száradó gyurmát használtam. A "3 D-s érzetünk" fokozásához ezen kiemeléseket majd még egy későbbi fázisban árnyalni fogjuk.

A gyurmán kívül használhatunk rátétként még apróbb kiegészítőket is. Én például a világítótorony épületénél agyagtéglácskákat és gerendának gyufaszálakat is ragasztottam. Arra azonban nagyon ügyeljünk, hogy a túl sok "idegen anyag" (pl. szárazvirággal való túlzsúfolás) elvonja a figyelmet a lényegről.

Amikor minden felragasztott részlet a helyén áll és megszáradt, hozzákezdhetünk a kompozíció végleges "arcának" a kialakításához, az árnyaláshoz és a festéshez.

Az árnyalás, festés során célszerű a természetességre törekednünk. Ehhez azonban nem elég egy színnel lefesteni a ház falát.

A papíron található minden színárnyalat figyelembe vételével és felhasználásával érhetjük el, hogy az omladozó és berepedezett házfal, a vakolatból kikopott és kiemelkedő téglákkal életszerűen hasson. A sarkokban, széleken, a domborúan kiemelt részek és az alap találkozásánál ne felejtkezzünk el az árnyékok érzékeltetéséről sem.

A felragasztott kép hiányzó részleteit magunknak kell megfesteni. A torony és a domb mögött be kellett fejeznem a tenger, a mögötte látszó földnyelv és a világítótoronyhoz vezető sétaút hiányzó részleteit. A pittorico technika segítségével a színárnyalatok kavalkádját (egy-egy színt legalább 4-5 árnyalat mélységben) mostam egymásba, hogy érzékeltetni próbáljam a tenger egymásba fodrozódó habjait, vagy a szikla között kikopott, homokkal vegyülő fövenyt.
Összegezve: a festés, árnyalás során arra kell törekednünk, hogy a színek, árnyalatok végső összhatása, harmóniája azt a benyomást keltse bennünk, hogy amit látunk, az akár "valóság" is lehetne, vagy egy jól megtervezett díszlet valamely mesefilmből.

A "tegola-mánia" - ahogyan az olaszok nevezik - hihetetlenül jó szórakozás. Kezdőként azonban nem biztos, hogy rögtön ebbe kell belevágnunk . Legalábbis önállóan nem. Főképpen ha azt is szem előtt tartjuk, hogy a "hozzávalók" beszerzése is már rögtön súlyosabb összeggel karcsúsítja pénztárcánkat.  Előtte szerintem mindenképpen javasolt gyakorolni pl. egy homokpasztára készített szalvéta képen az árnyalást vagy egy félig 3D-ben elhelyezett gipszalapon a szintek mélységének érzékeltetését (lásd pl.: http://globealcontact.hu/Corso_080402.html), aztán a megfelelő technikai gyakorlat birtokában jöhet a tegola is (lásd pl.: http://globealcontact.hu/Corso_080531.html)